mert már úgy néztem ki mint Tom Hanks a Számkivetettben. Az semmi, néha ilyen fél nap hallgatás után úgy is érzem magam. Kár, hogy nem hoztam egy röplabdát otthonról, kitehetném a szobám polcára beszélgetőtársnak.

Azért ennyire nem rossz a helyzet. Csudajól alakulnak a dolgaim. Hihetetlen módon egy lépést haladt az ösztöndíjam is, és ami még váratlanabb, és örömtelibb számomra, hogy nem hátra, hanem előre. 17 nap után sikerült végre feladniuk az aláírandó szerződést, amit én gyorsan küldjek vissza. Természetesen. Ne húzzam az időt! No comment!

Talán így a két hónapra nyert ösztöndíjam, (ha nem kell újabb 17 nap számukra ahhoz, hogy átutaljanak egy összeget), akkor jó lesz arra, hogy a hazautat tudjam belőle fizetni. Azért ez sem semmi. De erre még várjunk, mert elseje van vagy mi, a hazaút meg még csak 16-án lesz. Viszont az ördögöt se fessük a falra.

Két napja köveket cipelek. Nem a szivemen, a kezemben. Történetesen az egyik szép szőlőterületükön van egy hektárnyi "kis" folt, ahol a felszínre bukott kövek akkorák, hogy nem tud tőle a traktor talajlazítást végezni, így kézzel kell azokat összeszedni és feldobálni a traktor hátuljára. A sorok végén aztán ez a traktor beledönti a kövekkel teli "puttonyát" egy másik traktor négyszer akkora platójára. Két nap alatt három platót telítettünk meg, ami ránézésre sem kis teljesítmény. Pár házat fel lehetne építeni belőle.

Annyira rabszolga meló, hogy a cigánygyerekek nem vállalták. Komolyan mondom nem hittem a fülemnek. Az milyen? Azt mondja az állástkereső, lakókocsiban lakó, szinte vagabond kokeró gyerek, hogy: köszi én ebből a munkából nem kérek! - hát ezek szerint megteheti -

Engem nem zavar különösebben. Semmivel sem nagyobb feladat mint az eddigiek. A mai nap azért jobban kifárasztott, egy átlagosnál. Történt ugyanis, hogy tegnap szólt az öreg, hogy ma hamarabb kezdünk, a szokásos nyolc óra helyett hatkor, mert nagyon meleg lesz. Na mondom pöpec, én is ezt gondoltam, a legnagyobb ökörség kánikulában délben dolgozni. Hatkor már kint is voltunk a szőlőben és jó szokás szerint teltek a percek, órák... lassan letelt a négy órás műszak is... lassan már 11 óra volt, amikor már kicsit sejteni lehetett, hogy nem úgy alakul a nap ahogy terveztem. Lényeg a lényeg, délután kettőig dolgoztunk, de a végén azaz déltől már csak a moldáv genya meg én! Már nem tudtam, hogy a fejemre kössem a pólóm, vagy a hátamra rakjam. Vagyis választhattam a napszúrás és a leégés között. Végül kértem ebből is egy kicsikét meg abból is egy kicsikét.

(Mikor ezeket a sorokat gépelem, a minden nap elfogyasztott sárgarépáktól vadítóan bronzos bőröm elkezdett hámlani. Nem durva, és szerencsére csak egy nagyon finom felső réteg jön le a vállamról. Ha nem tudnám, hogy minden nap fürdök, azt hinném kosz.)

Amikor úgy fél kettő tájban a moldáv gyerek odahívott, és szólt, hogy valamit nem csinálok (szerinte) jól, és hogy figyeljek oda.... hááát csak a legnagyobb önuralmamnak köszönhettem, hogy nem küldtem el a büdös p*****a! Kánikulában okoskodni? Halál előtt? :D Egyébként is tele van már vele a tököm, és amennyire elnézem a többiek sincsenek vele elragadtatva. Mármint szimpátia szinten. A munkájára nem lehet kifogás. Én még az életben nem láttam ilyet, ez egy stréber szőlőmunkás, akinél a szakértelem és a sztahanovista hajlam keveredik némi kétszínű jellemvonásokkal, önmegjátszásokkal. Szóval vagy ennyire a szívén viseli a szőlőbirtok működését, vagy vetít. Fáradt vagyok hozzá, hogy ezt eldöntsem. Inkább legyűröm a maradék másfél hetet vele, aztán egy életre elfelejtem. :)

A többiek jófejek, velük nincs gond. Bár kétlem, hogy minden évben meglátogatnám majd őket! Biztosan tele ígéretekkel fogunk majd elválni, hogy ők jönnek jövőre hozzánk, aztán meg én megint. De ha jósolnom kéne, nem lesz egy életre szóló kapcsolat.

Vasárnap végre főzhetek. Vicc, hogy eddig húzódott. Bedobtam a kissrácnak, aki szintén szakácsnak készül, hogy lepjük meg a családot valamivel. Mivel vasárnap van itt a piac, így korán majd kimegyünk, megvesszük a legjobb alapanyagokat, és nyugodtan elkészítjük a család részére azt a 4-5 fogást, amit megálmodtam.

Tegnap viszont sokként ért, mikor bemondtak egy huszonakárhányas létszámot! Mondom gyerekek, ez nem így megy! Sem a konyha, sem a tányérok, evőeszközök száma, se semmi nem felel meg egy ekkora estélynek. Gondolom kicsit félreértették, és ilyen szedegetős, egytálételes kajákra gondoltak. Hát én nem!

A lebutított, tehát 15-20 főre is vállalható menü a következő lesz:

(magyarul írom a ti kedvetekért):

Aszalt szilvával töltött Chavignol-i kecskesajt, pirított magvakkal, kapribogyóval (és sütök hozzá jó magyar kenyeret, nem a hülye bagettükkel fogják tunkolni)

Sertésszűz paprikakrémmel (ala Rupi) sült fokhagymával és puliszkával

Kacsamell, hagymás törtburgonyával, vaníliás-balzsamecetes céklával

végül pedig a (számomra) elronthatatlan: Gyümölcsös sajttorta

Módfelett várom, mind a piacot, mind az esti vacsorát. Mind a véleményeket, mert a franciáktól dícséretet kicsikarni valami olyanra, ami nem hazai, na az az igazán a kihívás!

Üdv haza! Pusza

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.