Igen, igen igen! Több hét fáradhatatlan keresgélés, jópár álmatlan éjszaka, és izzasztó nappal után megtaláltam amit kerestem! Pedig ott hevert az orrom előtt, akár minden nap találkozhattam volna vele, de mégsem. Úgy várt rám, mint egy feldühödött, megcsalt Mónika show szereplő a színfalak mögött! Várta a megfelelő alkalmat, hogy "színre" lépjen. És láss csodát, ez a pillanat ma jött el. S, hogy mit kerestem ezidáig? A legszebb, legkifejezőbb, legigézőbb francia mondatot ami valaha elhagyta egy csigaevő száját! Ez pedig nem más kérem, mint: Demain, Tu faire qu'est que tu veux! azaz: Holnap azt csinálsz amit akarsz!

Át tudjátok ezt otthon érezni? Az utolsó hetem utolsó keddjéről van szó, és nem a szőlőben fogom tölteni a 8 órás munkám minden egyes percét, hanem szabadon gazdálkodhatok az időmmel. Azt csinálok amit akarok.

Csak annyival lehetne ezt a gyémántdarabot még tovább csiszolni, avagy úgy hangozhatna még mámorítóbban, ha Sophie Marceau ajkait hagyják el ezek a szavak, amint egy vadítóan lenge öltözetben egy jéghideg fehérboros palackból tölt egy pohárkányit a számomra, és közben kacéran odasúgja: Tu faire qu'est que tu veux avec moi ce soir! (amit csak akarsz velem ma este!)

Na jó, térjünk vissza a realitás talajára, hiszen valljuk be szegény Sophie-nak már lefőtt a kávé. Rég nincs már azok között a szimbólumok között, akik Hernyáktomira ihlettel volnának! :) Egyébként is az előző képpel kapcsolatban eszembe jutott egy Woody Alain mondás, miszerint: -Egyszer felhívott egy csaj telefonon, hogy menjek át hozzájuk, mert nincs otthon senki.... Átmentem és tényleg nem volt otthon senki!

Egy szó, mint száz, ahogy az alábbi ábra is mutatja lazulnak a hétköznapok, és a kezdeti robotmunkát átváltja egy sokkal emészthetőbb, emberbarátibb, naplopóbb életforma.

Minden azért van, mert befejeztünk mindenféle kézimunkát a szőlőn a szüretig. Szépen a helyére dugdostuk az összes kócos szőlővesszőt, és ezentúl mostmár csak gépekkel fogják művelni, fazonírozni a "tőkék vesszőjét".

Így az utolsó két hetem szinte teljes nyugalomban, stressz és talán munkamentesen fog eltelni. Végre befejezhetem az összes elkezdett könyvemet, s talán még arra is marad idő, hogy tanuljak egy kis francia nyelvtant. Ki tudja? Egy biztos a mai estémet beragyogja ez a tudat. Csak hogy halmozzam az élvezeteket, konkrétan rákérdeztem, hogy jövő hétfő és kedden lesz-e valami érdemleges munka, mert ha nem akkor lépnék Párizsba, mert Macinak akkor lesz két egymást követő szabadnapja, meg így megspórolok egy utat amit akkor kellett volna pluszban megtennem, amikor apuékért mentem volna ki a reptérre szerda reggel.

No, hogy az áhított információk se maradjanak el a vasárnap esti alakításomat illetően, el kell, hogy mondjam, hogy fantasztikusan sikerült. A lábamat is ledolgoztam, de megérte, mint mindig. Rupi (Chef úr) igazán büszke lenne rám, és talán valóban az is, mert lenyűgözte a francia társaságot a fiatal magyar padavan.

Persze apró balesetek voltak közben, mint ez szokásos is:

Reggel, tehát még vasárnap délelőtt szólt az öreglány, hogy tizenhárom főre számítsak összesen. Így is volt, "rutin"-ból azért 15 főre adagoltam a dolgokat, és úgy készítettem elő a terepet, hogy ennyi főre biztonságban, és nagy nyugalommal tudjam elkészíteni a megálmodott négy fogást. Természetesen a 13 fő helyett, estére összesen 23 fő töltöttem meg a teraszt, az apróchef legnagyobb "őszinte" örömére. Mit tehettem mást, magamra erőltettem egy közelről inkább csak vicsornak látszó mosolyt, és próbáltam vékonyabb, kevesebb szeleteket adni. :) Ahhoz képest, hogy egy alap háztartás kellékeit kellett használnom, egészen csinosan festettek a kreálmányaim. Sajnálatos módon a nagy igyekezet és szorgos munka közben már nem volt időm ezeket megörökíteni, de gondolhatjátok, hogy milyen szépek lehettek, ha elégedett voltam velük. A köretek, a húsok a szószok egytől egyig roppant jól sikerültek. Végre nem kellett izgulnom amiatt, hogy túl "véresnek" vagy "nyersnek" találják az egyébként kiválóan elkészített húsaimat. Itt még a gyerekeknek is alap, hogy félig átsütve kérik a húst. Mikor rákérdeztem a szülőknél, hogy esetleg a drazséknak jobban megsüssem-e, "egybehangzó" fejrázással jelezték, hogy eszembe se jusson.

A szószom megér egy mesét (miséhez most nincs kedvem): talán nyugat-európa egyik legdrágább barnamártását sikerült elkészítenem. Történt ugyanis, hogy vasárnap reggel a hentesnél, amikor kértem egy kis csontot pluszban a szószhoz, akkor kihozott egy egész borjúlábszárat a faszi, majd elkezdte nekem filézgetni. Én meg kérdően néztem rá, mondom mi a terved babám azokkal amiket lecsippentesz róla? Dobd csak hozzá, amíg rá nem vágok a kezedre!

Hozzá is dobta... meg azt a 20 eurot is a számlához pluszba amit ezért az 1 kg borjúhúsért felszámolt. Ha ehhez hozzáadjuk a zöldségeket, a vajat, az olivaolajat, a rezsiköltéget és nem utolsó sorban az én órabéremet, akkor már mindenki értheti mit értettem nyugat európa legdrágább szószán! :)

A lényeg, sikert aratott a főztöm. Nem győztek gratulálni, és bár kedvességből talán még annak is látszólag örültek volna, ha odaégetek egy rántotthúst, azért ez esetben le tudtam olvasni a szemekből, meg a kitunkolt tányérokról, hogy tényleg igazán el voltak ragadtatva!

Mikor mindenki elment és leültem egyetlen lelki társammal, a verejtéktől gyöngyöző borospohárral egy kerti székbe, újra éreztem a már már hiányzó, egésznapos konyhamunka után érezhető kellemes fájdalmat a lábamban. Igazi elégedettséggel tudtam lezárni a napot, újra meg tudtam mutatni számukra milyen is a magyar virtus!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.