Ismét véget ért egy hét. Nem is akármilyen. Volt ebben minden. Bányamunka, gasztrókaland, rosszullét, felépülés, majd megint egy kis robot. Végre aztán péntek lett, és akár jöhetett volna a méltán kiérdemelt két napos pihenés. Ámde a szenvedélyek viharában, a másik szerelmemnek hódoltam, ami pedig nem más, mint a konyha. Sikerült betekintést nyernem Sancerre legnívósabb éttermébe, mely az elmúlt években sorra vasalta be számos egyéb francia kitüntetés mellett, a leghíresebb gasztrokalauz, a Michelin Guide (pl. 2010-es) ajánlását.

Nem kis izgatottsággal, és várakozással néztem tehát neki a szombati napomnak. A munka 9kor kezdődött. Aucher-ék kisebbik fia, aki épp a gyakorlatát tölti itt ebben az étteremben, természetesen a segítségemre volt mindenben, és előre felkészített az alap dologra. Még szakács nadrágot is kaptam tőle, sőt szakácskabátot is adott volna, de az nem jött rám. Sosem gondoltam, hogy van olyan szakácskabát, ami esetleg kicsi rám, de lásscsodát létezik ilyen.

Mikor megérkeztünk az étteremhez, megmutatta hol a bejárat... a vendégek számára, majd nagy léptekkel már siettünk is megkerülni az épületet, és egy romos, szakadozó fadeszkás fészerhez érkezvén, egy raklapot a bejárati réstől arrébbrakva beinvitált.

Akkor még csak az "áruátvevő" vagy "raktár" részbe érkeztünk. Minden magyar egészségügyi ellenőrnek kiakadtak volna a szemei. Az enyémnek is kissé szoknia kellett, de mivel az én lakhandim sem a rend mekkája, így hamar sikerült aklimatizálódnom a káoszhoz. A fészer sok sok tárolórekeszt, jópár hűtőt, mélyhűtőt, és temérdek bontatlan és már elhasznált palackot rejtett. Egymás hegyén hátán álltak a különböző gyümölcsös kosarak, zöldséges rekeszek és ládák, valamint a fűszernövények cserepei. Az utcáról beszűrődő fényen kívül csak egy helyről szökött be egy kis világosság, és ez a konyha volt. Beléptem az ajtaján és tudtam "megérkeztem", "otthon" vagyok. A konyha, ami többek szerint kicsi, szerintem ideális, barátságos és praktikus méretű. Egy kb 5 méter hosszú és 2 és fél méter széles helység, a legpraktikusabban berendezve. Mindennek helye van, és nem a szakszerűen megtervezett konyha alapján, hanem érzed, hogy itt minden szerszám, minden masina idővel a helyére került, és jó esetben még az idő vasfoga sem mozdítja el onnan.

A Chef: módfelett szívélyes, intelligens, igazán szórakoztató, és állíthatom, hogy egyben szórakozott szakember. Az a fajta, akit mindenki kedvel a közvetlensége, és egyedi humora miatt. Osztom azok véleményét, akik vallják, hogy a jó humor és az intelligencia egyenesen arányos. A bohóckodás, meg a hülyéskedés az más. Azt tud mindenki pár doboz sör után, s attól még nem válik humorossá az ember. Van az a jó mondás is, hogy nem mindegy, hogy egy okos hülyéskedik, vagy egy hülye okoskodik...

Szóval Didier a Chef az első perctől fogva szeretettel bánt velem, kiemelt a kis kuktái közül, akiket mellesleg csak idiótáknak hívott, meg bolondoknak (mindezt persze olyan kedvesen, hogy nem lehet rá megsértődni). Persze nem áltatom magam, ez csak annak szólt, hogy egy messziről jött férfiú elszántan kíváncsiskodik a francia gasztronómia iránt, ő pedig szerette volna ha egy szép emlékként gondolok majd vissza az éttermében eltölött időkre.

Így lesz.

Didier a konyhában, felesége felszolgálóként és háziasszony szerepben, két pincér kisegítővel, illetve két gyakornokkal a konyhában el is látják a napi teendőket. Talán az egyik legfontosabb szereplőt hagytam ki csupán, ő nem más mint Lulu a házikedvenc. Lulu egy kiöregedett, elhízott közepesméretű Sancerri vegyes (kutya). Ha fele ekkora lenne, el tudnám róla képzelni, hogy valami vadász, esetleg vizsla vér csörgedezik az ereiben. Ilyen méretekkel viszont eléggé nehéz a szabadjára engednem a fantáziámat e téren. Lulu nem is a fittségével hódít. Annál inkább az énektudásával. Minden kialkudott falat előtt kötelező a produkció. Vagy a lábát kell emelgetnie, vagy valami chansonra kell rákezdenie. Ez utóbbi nagyon viccesen hat. A Chef sorolja neki kiket utánozzon, Pavarottitól, Jacksonig, mindenkit ismer Lulu, és mindenkit utánoz is. Mondjuk megjegyzem mindenkit ugyanúgy utánoz, na de ez már részletkérdés, és igazán megengedett az elfogultság Lulu esetében.

Lulu nincs diétára fogva, nem nem. Itt nincs éheztetés kérem. Mindenki tömi, nem is csoda, hogy úgy néz ki ahogy. Nem tellik el 10 perc, hogy ne esne le valami a földre. Még azokat a kis cukkini meg paprika kockákat is felporszívózza, amit véletlenül szórunk le.

Na mondom a sok sok szemléletbeli, meg technológiai hasonlóság után még ez a Bijou párhuzam is, hát kész voltam teljesen.

Nem megyek bele a sok sok technikába, receptbe amiket tanultam, még akkor sem ha tudom, hogy páran szívesen olvasnátok. Legyen elég annyi, hogy java részét le fogom főzni otthon, és abból majd mindenki kap. Azon keresztül majd úgyis jobban át tudom adni az élményt amiben e két nap alatt részem volt.

Három műszakot sikerült lenyomnom a Sancerre-i Pomme d'Or étteremben Didier chef keze alatt, és jópár francia recept elsajátítása mellett egy jó nagy adag lendületet is kaptam tőle a további kuktáskodásomat illetően.

Őszintén állíthatom, hogy ugyanolyan nagy motivációs töltést jelentett ez a két nap a konyhában, mint az első pár hét a szőlőben, és ezért nagyon hálás vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.