Amikorra is végre sikerült kipihennem az utam fáradalmait, és végre hozzászoktam már ahhoz is, hogy nem a saját ágyamban ébredek. (bár ez otthon is elég gyakran előfordul, szóval nagyon sosem lepődök meg, legfeljebb, ha valaki horkol is mellettem, és az történetesen nem a Bijou).

Az első szombati napomra nem kis tervet eszeltem ki, mintsem hogy beveszem a fővárost Párizst. "Akkor és ott még jó ötletnek tűnt" hogy egyik kedvenc filmemből idézzek. Később sem bántam meg persze, csak a közlekedéssel voltak kisebb fennakadások.

Kezdjük ott, hogy a 200 km-es szakaszt kb 3 órába telik megtenni, ami még nem is lenne fárasztó, egy Etyek-Sancerre-t követően, viszont az autópályadíjak hamar kedvét szegik minden utazónak! Amikor átléptem az országhatárt már szembesültem ezzel. Legelső nap összesen 31 Eurót fizettem csak a francia pályákon. Volt olyan kapu, ahol már készítettem az aprót, mikor odaértem, majd kibökte, hogy 26 euró lesz Monsieur. Na mondom baszki, egyszer kérjétek ki nálam a számlát...

A párizsi úton oda vissza 20 euróba megússza az emberfia, plusz az üzemanyag, és akkor még a gumikopást nem is számoltam... :P

Gyerekek azért mostmár nem is tudom hanyadszorra voltam Párizsban, 6-7 alkalommal már tuti megjártam, de amikor az autópályáról megpillantom a távolban az Eiffel torony csúcsát, az azért elég felemelő érzés. Később is így volt akárhányszor is haladtam el a Louvre, a Notre Damme vagy a Szajna partja mellett...

Na de kezdjük az elején, hogy miért is volt olyan fontos pont ezen a napon Párizsba látogatnom... Aznap tartotta nyíltnapját ugyanis a világ egyik leghíresebb főzőiskolája a Le Cordon Bleu Paris. Természetesen mint meghívott díszvendég, tisztelettel vettem a felkérést, és nagy örömmel képviseltem kis hazánkat a francia gasztronómia bölcsőjében. :)

A megérkezés: bőven hagytam rá egy órát, és pontosan meg is érkeztem a kívánt városrészbe 9 órára, (a nyílt nap 10-kor kezdődött). Gondoltam ledobom a kocsit, és nyomok egy Croissant-t a közeli piac mellett. Na a nagy túrót. Párizsban lehetetlen parkolóhelyet találni. Hétvégén amúgy nem kell fizetni, és ilyenkor gondolom aki pénteken talál magának az hétfőig ott is hagyja az autóját. Fél órába telt mire találtam egyet a tilosban. :) Annyira azonban még nem megy a francia, hogy telefonon érdeklődjek a rendőrségnél, hogy melyik telephelyen láthatom viszont a kicsikémet, úgyhogy kerestem magamnak inkább egy olyan helyet, ami minden szempontból szabad. Találtam is, de nem túl közel, ami azt eredményezte, hogy bár mint később kiderült 2 utcára, és 3 percre voltam az iskolától, nekem sikerült ezt 12 utcára és 28 percre bővítenem, ami azt eredményezte, hogy persze elkéstem. Nem volt gázos, volt aki az apjával jött, az sokkal gázosabb volt.

A nyílt nap nagyon érdekes volt. Körbevezettek a az iskolában, ami 1885 óta üzemel, előtte egy kórháznak adott otthont az épület, és ezért elég érdekes, sokszor kis folyósókon kis "kórtermeken" keresztül vezetett az út az egyik teremből a másikba. Nem pont ekkorának gondoltam, kicsit nagyobbra gondolta, de sokkal családiasabb, bensőségesebb a hangulata a kis mérete miatt. Nem lenne gond, ha ez a parányi méret a kurzusok árában is visszaköszönne. Viszont ez itt fordítottan arányos, de ne menjünk ennyire előre.

Miután megnéztünk minden termet, és még egy két éppen folyó órára is bepillantottunk, megkínáltak kávéval (az ő borzalmas kávéjukkal, ami olyan szar, hogy sztem ebben is elsőek a világon), majd bevezettek az egyik előadóba. Nagyon érdekes képzeljetek el egy berendezett látvány konyhát, melynek a túloldalán egy lelátó van, ahol a hallgatók foglalnak helyet. Bemutatkoztak a Chefek, a Sommelier-k, az egyébb tanárok, és szóltak pár szót az iskola működéséről. Ezután levetítették egy projektoron a Borkultusz gasztroperceinek válogatott részeit... nem is gondoltam volna hogy náluk is ekkora népszerűségnek örvend. Kicsit kínos volt, de a jól megszokott rutinnal tűrtem amíg mindenki helyet foglalt mellettem egy fotó erejéig.

A minta órán bemutattak egy "entré"-t azaz előételt, és egy desszertet, illetve hozzájuk tartozó borokat jellemezte a Sommelier bácsi. Tetszett a dolog, még pár hasznos információt is szereztem. Hazafelé egy jól megpakolt csomagot is kaptam, amiért már érdemes volt benézni. Kifelé viszont vegyes érzelmekkel távoztam. Látogatásom alatt is már motoszkált a fejemben, és a végén is ez maradt meg bennem, hogy a fél éves kurzusukért kért 6 millió forintot sok más helyre is be lehetne fektetni... talán hasznosabban! De ezekről a gondolatokról majd később...

A nyílt nap után világi cimborámmal a kint munkálkodó és szerelmeskedő Olivérrel (alias maci) találkoztam, amit legalább annyira vártam már, mint a Le Cordon Bleu nyílt napját.

A diadalív mellett dolgozik a Hilton szállóban, úgyhogy oda beszéltük meg a találkát, és mivel még volt egy kis időm amíg végez, a közeli Champs Elysées-n bolyongtam és csodáltam a váci utcás kirakatokat. Itt minden pöpec dolog kapható. Az Adidas-ban helyben olyanra hímzik a surranódat, amilyenre megálmodtad, még a nevedet is ráhímzik, a Nike-ban szintúgy, és persze már kapható náluk a legújabb Nemhiszedel Jordan meg miegymás. Kinéztem egy Pimpes Ray Ben szemcsit, amit azonnal megveszek amit megjön az ösztöndíjam amit kajára meg benzinre kaptam!

Megjött Maci, nyakamba ugrott, kizsebelt, vagánykodtunk még egy kört a korzón, majd elindultunk hozzájuk, merthogy a külvárosban lakik. Párizst a külvárossal együtt 10 millióan lakják, ennek szinte a fele nő. :D Hittétek volna. És még egy fontos adat. Franciaországban nincsenek szép nők, egyáltalán... de Párisz kivétel vazze!!!

Én nem tudom mivan ott, de főleg persze a sétálóutcán (ahol lehet csak túristák mozognak) beszarok mennyi szép (nekem szép, másnak lehet csak egzotikus) hölgyemény kacsintott vissza rám. Jó volt nézelődni kicsit...

Ezután éltem át életem egyik nagy élményét, ami nagy valószinüséggel örökre emlékezetem marad számomra, ez pedig nem más, mint a Diadalív körforgalma. Komolyan mondom minenki próbálja ki egyszer az életében. Pont olyan mint egy autós játékban amikor beautózol egy állatkertbe. Kb 8 sáv, kifestetlenül, Kressz áthúzva tábla a bemenetelkor. Komolyan mondom, ha Maci nem ül mellettem, még mindig ott helyszinelnének. Nem értem ez hogy működhet ott, és hogy nincs folyton baleset, de nagy nehezen kijöttünk a megfelelő kijáraton.

Soha, ismétlem soha többet nem fogok bemenni ebbe a körforgalomba, de örülök, hogy egyszer megtettem. :)

Macival hazaértünk, Auchanoztunk, vicc, itt automata a kassza, te húzod le amiket vettél, és utána fizetsz a kártyáddal. Szerintetek ez meddig menne otthon. Minden bodzaszedő Auchanba járna a családdal. Nem is megyek bele...

Otthon besöröztünk, és valószínüleg életem egyik legpletykásabb délutánját töltöttem el vele. Nagyon szép helyen laknak, gyönyörű kis apartmanházban a kedvesével. Több szempontból irígylem, de a munkáját nagyon nem. Nem is tudtunk sokáig beszélgetni az este, mert másnap 5kor már indult is munkába. ...valamit valamiért!

Én úgy terveztem reggel még bemegyek Párizsba császkálni, bár vasárnap a franciáknál minden zárva van. Nekem a szemem volt egész délelőtt. Olyan jót aludtam a világ legszarabb matracán, ami tökéletesen alkalmatlan az alvásra, de ott és akkor leszartam. No nem szó szerint.

Délután 1-re volt megbeszélve egy randevúm egy ismeretlen francia lánnyal, Camille barátnőjével (Camille Maci kedvese), aki aznap a segítségemre volt a nagyvárosban. Tudott is ám segíteni, mert nem könnyű egy idegennek boldogulni ott. Megnéztem (kb letudtam) így végre a Louvre-t. Amitől csak az első 2 órában hajoltam el, utána már besokaltam tőle. De nem hiányzik már az életemből a Mona Lisa sem. Egy saját tudatlanságomból eredendő kis mallőrt is megosztanék: A Mona Lisával szemben van egy óriási kép. Itt Jézus ül egy asztalnál, nagyon hasonlít az Da Vinci Utolsó Vacsorájára, és mivel én azt még nem láttam, és mert a Louvre-ban voltam, gondoltam ez az.

Viccelődtem is a csajszival, hogy én kisebbnek gondoltam, meg, hogy otthon van egy rágógumim az Utolsó Vacsora utánra (amit Zsútól kaptam és féltve őrzök).

Nem vette a lapot, de én sem, hogy beégtem.

No problem, végre nagy nehezen átverekedve magunkat a Mona Lisa előtti tömegen, elértünk az egyiptomi kincsekhez, ami a legjobban érdekelt engem. Ebből is aztán annyi van, hogy a végére meguntam. Nem is volt már időnk többet bent lenni, mert Maci végzett a munkájával és még taliztunk egy utolsót. Kajáltunk egyet a Place Saint Michelen, és nyakamba vettem az autópályát egy parkolási bírsággal a szélvédőmön. Amit tutira nem fizetek be, mert a béna parkolóőr nem tudtam megállapítani, hogy honnan jöttem, így csak annyit írt a rendszám mellé, hogy külföldi-ismeretlen.

Gondoltam, hogy a jövőben ne legyen félreértés ilyen esetben, egy I love HONDURAS matricát felragasztok a rendszámom mellé.

Így ért véget a Párizsi utam, ami mély benyomást tett rám. A város közvetlen hangulata, pezsgő élete, nagyon hatással tud lenni az emberre. Hirtelen azt gondolja szívesen lakna itt. Aztán mikor jobban belegondol, hogy milyen lehet érvényesülni egy 10 milliós városban, ahol rengeteg a bevándorló, és mint külföldi munkavállaló téged is ebbe a kasztba sorolnak, kicsit elmegy tőle a kedved.

Kihagytam direkt e hétvégi programomból a szokásos látnivalókat, Eiffel torony, Notre Damme stb, stb, mondván, hogy már egy tucatszor láttam. Viszont hazafelé induláskor könyveltem, hogy rosszul tettem. Ezek nélkül nem volt teljes a Páriszi hétvégém...

Van mit pótolni, de úgyis lesz még rá alkalmam ezen a nyáron!

Bissous! Toma

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.