Legalábbis a blog. A részemről. Az elkövetkező egy hetem, amit még itt töltök, annyira forgalmas, túlzsúfolt és elképesztően szórakoztató lesz, hogy sem időm, sem pedig kedvem nem lesz, hogy az internetet fürkésszem, és hogy a megkezdett blogot tovább bővítgessem. Talán a legviccesebb sztorik még csak ezután következnek, de az nyugtasson mindenkit, hogy ezeket az eseményeket már személyesen fogom elmesélni mindenkinek, akár külön-külön is.

S, hogy mivel fejezzem be ezt a majdnem két hónapnyi bejegyzésrengeteget? Mindenféle összegzés, tanulság nélkül gondoltam. Mert amit itt kint megéltem, megtanultam, és amilyen irányban változtam, azt itt belül hordozom magamban. Lehet, hogy butácskán hangozna leírva. Így meg sem próbálkozom vele!

Jöjjön inkább az utolsó két nap, és még ami eddig kimaradt:

Csütörtökön és pénteken a Tour de France-tot néztük meg.

Örjítő melegben érkeztünk a helyszínre, a meghírdetett érkezés előtt negyed órával. Ez azt jelenti, hogy minden városszakasznak az érintését időre meghírdetik, hogy le ne maradjon valaki róla véletlenül. Na most mi még véletlenül sem maradtunk le róla, mert mikor odaértünk a hangosbemondón nagy örömmel tudatták velünk, hogy már csak 74 km-re vannak. Na mondom az fasza, kocsival is egy óra. Sokat vártunk, nagyon sokat. És ez ott a kibírhatatlan hőségben még többnek tűnt. Csak én 4 embert láttam, akit hordágyon vittek ki a mentők, régi hyperes korszakomat idézve. Csak itt az átlagkorosztály kicsit korosabb volt. Volt olyan pillanat, hogy én is elgondolkoztam, hogy ájuljak-e? Szinte halucináltam a hőségtől. Mell allakú, sör ízű fagylaltokat láttam a szemem előtt.

Ebből az álmomból aztán Baptiste barátom ébresztett fel, amikor a második kör söricilint hozta a számomra!

Nagy nehezen aztán eljött a már csak 20 km, amit a márcsak 10 és végül a márcsak 5 követett. Amikor márcsak 2-re voltak elővettem a fényképezőgépem, és méregettem milyen beállításból is csináljam a saját célfotóimat. No nem igen kellett volna ezzel sok időt töltenem, mert abban a pillanatban, hogy feltűnt az első bringás lemerült az aksim és se kép se hang.

A szememmel azért rögzítettem, és még jópár átbulizott éjszaka után is fogok tudni majd emlékezni rá. Arra a 25 és fél másodpercre, ami alatt elszáguldott előttünk az összes versenyző. Vicces, a tévében valahogy úgy tűnik hosszabb menet. Élőben hipp hopp érik egymást a bolyok. És gyorsak a skacok azt kell,hogy mondjam.

Másnap, mivel ugyanabból a városból indultak azért sikerült megörökítenem jópár pillanatot. A versenyzőket megelőző karaván színes, díszes reklámkamionjait, vagy épp a tegnapi győztest a sárga dresszében.

Montargie, vagyis ahol aznap volt a verseny egyébként egy különleges francia városka. A francia Velencének is nevezhetném. Sok kis kanális kavarog a városon belül, és Velencét idéző hidakkal van tarkítva a számtalan hangulatos utcácska.

Hazafelé aztán még egy érdekességet sikerült szemügyre vennem. Egy hidat a Loir felett. Na ez még önmagában nem érdekes, de ami most jön azon beszartok: a híd nem autóknak van, hanem hajóknak! A hídon vagy a hídban, nem is tudom hogy helyesebb, víz van. A hídon pedig egy kis kanális megy keresztül. Mindez kb 10-15 méteres magasságban a Loir folyó felett. Hihetetlen és lenyűgöző látvány. Pontosan sajnos nem tudom mikor építették, de ha jól emlékszem száz évnél idősebb már a híd, ami szintén csodaszámba megy!

Ennyi volt a hétvégi memoárom. Ma szombat van, és olyan pihizgetősen, semmittevősen telt. Kell, hogy ürüljön a tudatom, meg rápihenjen a jövő hétre, ami meglehetősen tartalmas lesz, és talán kissé túlfeszített is. Ma módom volt kicsit szemügyre venni a hazafelé utat, és az útbaeső csillagos éttermek weblapját. No majd meglátjuk mire jut idő, s pénz.

Fejezem soraimat kedves hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, hogy egy klasszikust idézzek, nagyon szépen köszönöm a két hónap alatti támogatást, bátorító szavakat, kommenteket. Mint azt már egyszer egy fórumon hangoztattam, csak azokat a megjegyzéseket vélem őszintének rólam, amelyek hízelgőek a számomra!

Sokan így voltatok ezzel, és ez a blog sem sikerült volna ilyen nagyszerűre, ha nem kapok ihletett tőletek, hogy megosszam veletek itteni "sanyarú" sorsom!

Üdv mindenkinek! Au revoir, ahogy a francia mondaná, és á bientót! Mostmár tényleg csak pár nap és mindenkivel viszontlátjuk egymást!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.