Nos, akkor kezdjünk is bele. Lassan már egy éve, hogy befejeztem az utolsó blogbejegyzésem. Azóta sok idő telt el. Olykor eszembe jutott ez a kis elektronikus napló. Eljátszottam a gondolattal, hogy talán otthon is kellene pár sort írnom esetenként, ha történik velem valami nem hétköznapi. De a saját környezetemben olyan nehéz különbséget tennem szokványos és különleges között, hogy nehéz eldöntenem, egy egy történet mennyire kötné le a szíves olvasót.

Itt franciahonban sokkal egyértelműbb számomra, hogy mi az a furcsaság, ami az otthonülőt megbotránkoztatja és mi az ami nem.

Ezen sorok a franciaországi Champagne tartomány, Vandieres nevű kicsiny falujában születnek, ahol még rajtam kívül 300 helybéli hajtja álomra éjszakánként a fejét.

A mai volt a harmadik napom itt, és egyben az utolsó munkanap e héten.

Champagne, mint azt a legtöbben jól tudják, elsősorban a pezsgőjéről híres. Innen ismert szerte a világban.

S mivel idővel én is a pezsgőm miatt szeretnék híres lenni szerte a világban, így úgy gondoltam nem ártana következő felfedezőutamon ezen tájat bejárnom, és az itteni szőlősdombokat meghódítanom.

Nagy szerencsémre a tavalyi évben jó barátságba kerültem Flavien-nel, aki két hosszú hónapot töltött el nálunk Etyeken. Rengeteget segített nekünk a szőlőben és a pincében is egyaránt, sokat mesélt nekem hazájáról és világ egyik legismertebb italáról, a Champagne-ról.

Sorsszerű volt, hogy meglátogassam őket a következő évben.

Kedden délben indultam Budapestről. Ezúttal a légi közlekedést preferáltam a közútival szemben. Azóta is gondolkozom, hogy helyes döntés volt-e. Minden bizonnyal sokkal rövidebb és kényelmesebb az út ebben az esetben, viszont itt helyben igencsak korlátozva vagy autó nélkül.

Gondoltam, hogy majd Flavien visz mindenhová ahová akarom. Nos ez úgy módosult, hogy visz mindenhová ahová akar. Na de nem nagy ügy, kicsit többet ülök itthon a fenekemen. Több időm van viszont olvasni, elmélkedni, tervezgetni.

Az itteni szőlőmunkában talán ez a legvarázslatosabb. Egész nap nem hallasz egy magyar szót sem. Nem csörög a telefonod, és nem kell törődnöd a megannyi kötelező programmal. Otthon sokszor elveszek a részletekben. A sok-sok program, kóstoló, főzés, különböző megjelenés miatt annyi felesleges terhet rakok a saját nyakamba, hogy azt a nagyon egyszerű fantasztikus dolgot veszítem szem elől, hogy milyen gyönyörű is ez a szakma, amit művelek.

Itt külföldön csak ketten vagyunk. A természet meg én. A szőlősorok és gondolatok a fejemben. Mindkettőben rendet kell tennem. A rendrakáshoz pedig csak nekiállni nehéz. Utána remek érzés lesz úrrá rajtunk, mikor csendben élvezzük a rendet. A szobánkban, kertünkben, a lelkünkben.

Tudom ez az első bejegyzés kicsit légiesre sikerült. Ígérem a továbbiakban a megszokott formámat hozom majd. Valahogy most ezt dobta a gép.

Szóval a család és a környezet:

Vandieres semmiben sem tér el a méretéhez hasonló francia vidéki falvak ábrázolásától. Sok szép ízléses ház, mind mind helyi terméskövekből. Gyönyörűen művelt kertek, formára nyírt sövények és fák. Unalmasan szép minden. A kocsik zöme francia, az emberek zöme pedig nagy orrú és ronda. Nyelvjárásukat pedig még egy-két pentagonbéli kódtörő is csak telefonos segítséggel fejtené meg.

A ház ahol lakom nagy. Módfelett nagy, főleg ha a 3 lakót nézem. Igazi családi ház, ahol még az unokáknak is helye lenne. Jómagam a 3. emeleten kaptam helyet, ahol anno Flavien nővére éldegélt. Elképesztően ihletően hatnak rám a rózsaszín és piros árnyalatok a szobámban. Az elhagyott plüssmacik és megkopott Backstreet Boys pószterek mellett, régen használt sminkkészletek és hajcsattok hírdetik, hogy ez bizony egy lányszoba. Reggelenként, mikor felkelek, a tükörbe vetett első pillantásom ébreszt fel teljesen lányos zavaromból, és akkor tudatosul bennem, hogy a tükörből visszaköszönő sármos borostás fiúka nem Kevin a BSB-ből, hanem jómagam.

Általában 7kor kelek, gyors tisztálkodás után már fél 8kor reggelizem.

A gasztronómia itt megér egy külön bejegyzést, úgyhogy most ettől eltekintenék, de sajnos nem egy michelin-es chef a muter. Ez van, minden nem lehet tökéletes. Specialitésa a sótlan ételek, ha létezik ilyen kategória.

Ha már anyukánál tartunk, bemutatom a három tagú családot. Flavien, aki tartja bennem a lelket és hitet, hogy ez egy normális család és nem fog valamelyik tagjuk éjszaka álmomban beleharapni a fülembe.

Ő egy normális, fiatal srác, mindenféle túlzás nélkül. Huszonévesen, a családja ötödik generációjaként veszi át édesapjától ezt a remek vállalkozást. Nem büdös számára a munka, tudatosan építi fel életének minden pillanatát.

A muterről még sokat nem sikerült kiderítenem. Igazi családanya, aki napközben az irodában fogadja a vendégeket, árulja a Champagne-t, ebédkor és este pedig étellel látja el a családot. Kacaja az Alf című sorozatban hallható műnevetésekre emlékeztet. Olyan hihetetlenül aranyosan idegtépően vicces.

Apuka önmaga karikatúrája. Szerintem ha a Vörösmarty téren leültetnénk egy karikaúristának, hogy készítsen róla egy portét, az ott helyben feladná a harcot.

Nem értem sosem, hogy mit mond. Szerencsére Flavien legtöbbször fordít. Vicces, hogy az apját fordítani kell, de úgy látszik őket ez nem annyira zavarja. Szarik rá, továbbra is hadar, és nehéz összetett mondatokat használ. Nem érti, hogy miért nem értem amit mond.

Pedig nekem egyre jobban megy a francia. Körülbelül már tolom annyira, mint Jerzy a magyart.

Kíváncsi leszek ezalatt az egy hónap alatt mennyit fejlődöm majd!

Üdv mindekinek!

Kiss the Chef...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.