Legalábbis a blog. A részemről. Az elkövetkező egy hetem, amit még itt töltök, annyira forgalmas, túlzsúfolt és elképesztően szórakoztató lesz, hogy sem időm, sem pedig kedvem nem lesz, hogy az internetet fürkésszem, és hogy a megkezdett blogot tovább bővítgessem. Talán a legviccesebb sztorik még csak ezután következnek, de az nyugtasson mindenkit, hogy ezeket az eseményeket már személyesen fogom elmesélni mindenkinek, akár külön-külön is.

S, hogy mivel fejezzem be ezt a majdnem két hónapnyi bejegyzésrengeteget? Mindenféle összegzés, tanulság nélkül gondoltam. Mert amit itt kint megéltem, megtanultam, és amilyen irányban változtam, azt itt belül hordozom magamban. Lehet, hogy butácskán hangozna leírva. Így meg sem próbálkozom vele!

Jöjjön inkább az utolsó két nap, és még ami eddig kimaradt:

Csütörtökön és pénteken a Tour de France-tot néztük meg.

Örjítő melegben érkeztünk a helyszínre, a meghírdetett érkezés előtt negyed órával. Ez azt jelenti, hogy minden városszakasznak az érintését időre meghírdetik, hogy le ne maradjon valaki róla véletlenül. Na most mi még véletlenül sem maradtunk le róla, mert mikor odaértünk a hangosbemondón nagy örömmel tudatták velünk, hogy már csak 74 km-re vannak. Na mondom az fasza, kocsival is egy óra. Sokat vártunk, nagyon sokat. És ez ott a kibírhatatlan hőségben még többnek tűnt. Csak én 4 embert láttam, akit hordágyon vittek ki a mentők, régi hyperes korszakomat idézve. Csak itt az átlagkorosztály kicsit korosabb volt. Volt olyan pillanat, hogy én is elgondolkoztam, hogy ájuljak-e? Szinte halucináltam a hőségtől. Mell allakú, sör ízű fagylaltokat láttam a szemem előtt.

Ebből az álmomból aztán Baptiste barátom ébresztett fel, amikor a második kör söricilint hozta a számomra!

Nagy nehezen aztán eljött a már csak 20 km, amit a márcsak 10 és végül a márcsak 5 követett. Amikor márcsak 2-re voltak elővettem a fényképezőgépem, és méregettem milyen beállításból is csináljam a saját célfotóimat. No nem igen kellett volna ezzel sok időt töltenem, mert abban a pillanatban, hogy feltűnt az első bringás lemerült az aksim és se kép se hang.

A szememmel azért rögzítettem, és még jópár átbulizott éjszaka után is fogok tudni majd emlékezni rá. Arra a 25 és fél másodpercre, ami alatt elszáguldott előttünk az összes versenyző. Vicces, a tévében valahogy úgy tűnik hosszabb menet. Élőben hipp hopp érik egymást a bolyok. És gyorsak a skacok azt kell,hogy mondjam.

Másnap, mivel ugyanabból a városból indultak azért sikerült megörökítenem jópár pillanatot. A versenyzőket megelőző karaván színes, díszes reklámkamionjait, vagy épp a tegnapi győztest a sárga dresszében.

Montargie, vagyis ahol aznap volt a verseny egyébként egy különleges francia városka. A francia Velencének is nevezhetném. Sok kis kanális kavarog a városon belül, és Velencét idéző hidakkal van tarkítva a számtalan hangulatos utcácska.

Hazafelé aztán még egy érdekességet sikerült szemügyre vennem. Egy hidat a Loir felett. Na ez még önmagában nem érdekes, de ami most jön azon beszartok: a híd nem autóknak van, hanem hajóknak! A hídon vagy a hídban, nem is tudom hogy helyesebb, víz van. A hídon pedig egy kis kanális megy keresztül. Mindez kb 10-15 méteres magasságban a Loir folyó felett. Hihetetlen és lenyűgöző látvány. Pontosan sajnos nem tudom mikor építették, de ha jól emlékszem száz évnél idősebb már a híd, ami szintén csodaszámba megy!

Ennyi volt a hétvégi memoárom. Ma szombat van, és olyan pihizgetősen, semmittevősen telt. Kell, hogy ürüljön a tudatom, meg rápihenjen a jövő hétre, ami meglehetősen tartalmas lesz, és talán kissé túlfeszített is. Ma módom volt kicsit szemügyre venni a hazafelé utat, és az útbaeső csillagos éttermek weblapját. No majd meglátjuk mire jut idő, s pénz.

Fejezem soraimat kedves hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, hogy egy klasszikust idézzek, nagyon szépen köszönöm a két hónap alatti támogatást, bátorító szavakat, kommenteket. Mint azt már egyszer egy fórumon hangoztattam, csak azokat a megjegyzéseket vélem őszintének rólam, amelyek hízelgőek a számomra!

Sokan így voltatok ezzel, és ez a blog sem sikerült volna ilyen nagyszerűre, ha nem kapok ihletett tőletek, hogy megosszam veletek itteni "sanyarú" sorsom!

Üdv mindenkinek! Au revoir, ahogy a francia mondaná, és á bientót! Mostmár tényleg csak pár nap és mindenkivel viszontlátjuk egymást!

Bárhogy is számolom, a holnapi lesz az utolsó napom. Eléggé vicces mégcsak leírni is.
Olyan gyorsan elment ez a két hónap, hogy csak na. Persze azért tartamas volt.
Látszólag tűnik úgy, hogy elrepült, ha visszagondolok rengeteg dolog történt velem.
Dicsekedhetnék a sok felejthetetlen élménnyel, de a legtöbben ezeket már ismeritek.
Olykor nagyon lassan teltek a percek, főleg munka közben tűnt hosszúnak egy egy óra.
Gondolkodni aztán volt időm mindenen, arra nagyon hasznos volt ez a kis kiruccanás.

Sok minden eszembe jutott, próbáltam memorizálni meg jól átrágni a sok új gondolatot.
Zavaros dolgok tisztultak le bennem, sok minden a helyére került, vagy az új helyére.
Üdülésnek is jó volt egyben mert otthon tudtam hagyni sok felelőséget, napi dolgokat.
Lényegében azért mégiscsak kemény munka volt, amit azért többnyire szerettem.
Innentől az elkövetkező egy hét lesz talán a legszórakoztatóbb, legélménydúsabb.
Nagy nehezen jövőhétre megkapom az ösztöndíjamat is, szóval lesz pénzem is végre.
Az biztos, hogy mivel az utolsó héten kapom, a legtöbb vásárolt dolgot hazaviszem.
Piszok jó szalámikat és sonkákat fogok belőle venni, mert kb csak kaját lehet majd.
Olyan pástétomokat melyek otthon nincsenek, így legalább ti is kaptok valamit!
Tiszta jó érzés már arra gondolni, hogy jövőhéten mindenkivel találkozhatok akár.

Zavarodott gondolataim között egy dolog hagyta el a figyelmemet, amit most pótolok.
Sok szeretettel gondolok mindig minden barátomra egyaránt, hiányoztok egytől egyig!
Úgy gondolom ma mégis kitüntetett figyelmet kap valaki. Neki szólnak mai kezdőbetűim!
!

Igen, igen igen! Több hét fáradhatatlan keresgélés, jópár álmatlan éjszaka, és izzasztó nappal után megtaláltam amit kerestem! Pedig ott hevert az orrom előtt, akár minden nap találkozhattam volna vele, de mégsem. Úgy várt rám, mint egy feldühödött, megcsalt Mónika show szereplő a színfalak mögött! Várta a megfelelő alkalmat, hogy "színre" lépjen. És láss csodát, ez a pillanat ma jött el. S, hogy mit kerestem ezidáig? A legszebb, legkifejezőbb, legigézőbb francia mondatot ami valaha elhagyta egy csigaevő száját! Ez pedig nem más kérem, mint: Demain, Tu faire qu'est que tu veux! azaz: Holnap azt csinálsz amit akarsz!

Át tudjátok ezt otthon érezni? Az utolsó hetem utolsó keddjéről van szó, és nem a szőlőben fogom tölteni a 8 órás munkám minden egyes percét, hanem szabadon gazdálkodhatok az időmmel. Azt csinálok amit akarok.

Csak annyival lehetne ezt a gyémántdarabot még tovább csiszolni, avagy úgy hangozhatna még mámorítóbban, ha Sophie Marceau ajkait hagyják el ezek a szavak, amint egy vadítóan lenge öltözetben egy jéghideg fehérboros palackból tölt egy pohárkányit a számomra, és közben kacéran odasúgja: Tu faire qu'est que tu veux avec moi ce soir! (amit csak akarsz velem ma este!)

Na jó, térjünk vissza a realitás talajára, hiszen valljuk be szegény Sophie-nak már lefőtt a kávé. Rég nincs már azok között a szimbólumok között, akik Hernyáktomira ihlettel volnának! :) Egyébként is az előző képpel kapcsolatban eszembe jutott egy Woody Alain mondás, miszerint: -Egyszer felhívott egy csaj telefonon, hogy menjek át hozzájuk, mert nincs otthon senki.... Átmentem és tényleg nem volt otthon senki!

Egy szó, mint száz, ahogy az alábbi ábra is mutatja lazulnak a hétköznapok, és a kezdeti robotmunkát átváltja egy sokkal emészthetőbb, emberbarátibb, naplopóbb életforma.

Minden azért van, mert befejeztünk mindenféle kézimunkát a szőlőn a szüretig. Szépen a helyére dugdostuk az összes kócos szőlővesszőt, és ezentúl mostmár csak gépekkel fogják művelni, fazonírozni a "tőkék vesszőjét".

Így az utolsó két hetem szinte teljes nyugalomban, stressz és talán munkamentesen fog eltelni. Végre befejezhetem az összes elkezdett könyvemet, s talán még arra is marad idő, hogy tanuljak egy kis francia nyelvtant. Ki tudja? Egy biztos a mai estémet beragyogja ez a tudat. Csak hogy halmozzam az élvezeteket, konkrétan rákérdeztem, hogy jövő hétfő és kedden lesz-e valami érdemleges munka, mert ha nem akkor lépnék Párizsba, mert Macinak akkor lesz két egymást követő szabadnapja, meg így megspórolok egy utat amit akkor kellett volna pluszban megtennem, amikor apuékért mentem volna ki a reptérre szerda reggel.

No, hogy az áhított információk se maradjanak el a vasárnap esti alakításomat illetően, el kell, hogy mondjam, hogy fantasztikusan sikerült. A lábamat is ledolgoztam, de megérte, mint mindig. Rupi (Chef úr) igazán büszke lenne rám, és talán valóban az is, mert lenyűgözte a francia társaságot a fiatal magyar padavan.

Persze apró balesetek voltak közben, mint ez szokásos is:

Reggel, tehát még vasárnap délelőtt szólt az öreglány, hogy tizenhárom főre számítsak összesen. Így is volt, "rutin"-ból azért 15 főre adagoltam a dolgokat, és úgy készítettem elő a terepet, hogy ennyi főre biztonságban, és nagy nyugalommal tudjam elkészíteni a megálmodott négy fogást. Természetesen a 13 fő helyett, estére összesen 23 fő töltöttem meg a teraszt, az apróchef legnagyobb "őszinte" örömére. Mit tehettem mást, magamra erőltettem egy közelről inkább csak vicsornak látszó mosolyt, és próbáltam vékonyabb, kevesebb szeleteket adni. :) Ahhoz képest, hogy egy alap háztartás kellékeit kellett használnom, egészen csinosan festettek a kreálmányaim. Sajnálatos módon a nagy igyekezet és szorgos munka közben már nem volt időm ezeket megörökíteni, de gondolhatjátok, hogy milyen szépek lehettek, ha elégedett voltam velük. A köretek, a húsok a szószok egytől egyig roppant jól sikerültek. Végre nem kellett izgulnom amiatt, hogy túl "véresnek" vagy "nyersnek" találják az egyébként kiválóan elkészített húsaimat. Itt még a gyerekeknek is alap, hogy félig átsütve kérik a húst. Mikor rákérdeztem a szülőknél, hogy esetleg a drazséknak jobban megsüssem-e, "egybehangzó" fejrázással jelezték, hogy eszembe se jusson.

A szószom megér egy mesét (miséhez most nincs kedvem): talán nyugat-európa egyik legdrágább barnamártását sikerült elkészítenem. Történt ugyanis, hogy vasárnap reggel a hentesnél, amikor kértem egy kis csontot pluszban a szószhoz, akkor kihozott egy egész borjúlábszárat a faszi, majd elkezdte nekem filézgetni. Én meg kérdően néztem rá, mondom mi a terved babám azokkal amiket lecsippentesz róla? Dobd csak hozzá, amíg rá nem vágok a kezedre!

Hozzá is dobta... meg azt a 20 eurot is a számlához pluszba amit ezért az 1 kg borjúhúsért felszámolt. Ha ehhez hozzáadjuk a zöldségeket, a vajat, az olivaolajat, a rezsiköltéget és nem utolsó sorban az én órabéremet, akkor már mindenki értheti mit értettem nyugat európa legdrágább szószán! :)

A lényeg, sikert aratott a főztöm. Nem győztek gratulálni, és bár kedvességből talán még annak is látszólag örültek volna, ha odaégetek egy rántotthúst, azért ez esetben le tudtam olvasni a szemekből, meg a kitunkolt tányérokról, hogy tényleg igazán el voltak ragadtatva!

Mikor mindenki elment és leültem egyetlen lelki társammal, a verejtéktől gyöngyöző borospohárral egy kerti székbe, újra éreztem a már már hiányzó, egésznapos konyhamunka után érezhető kellemes fájdalmat a lábamban. Igazi elégedettséggel tudtam lezárni a napot, újra meg tudtam mutatni számukra milyen is a magyar virtus!